Most már az én melleim is jó reklámok lesznek dr. Rusz Zoltánnak. Csak én nem fogom mutogatni őket. Azaz fogom csak, finoman. Végül is a saját zsírral történő mellnagyobbítás mellett döntöttem. Ezzel lehet egy teljesen természetes eredményt elérni. Magyarországon még kevés helyen van erre lehetőség, de dr. Rusznál igen. Nagyon örültem, hogy megemlítette ezt a lehetőséget, és arra is, hogy nekem volt annyi eszem, hogy ezt válasszam. Nagyon szép lett a végeredmény, azóta imádok belenézni a tükörbe, és sokkal nőiesebbnek, és vonzóbbnak érzem magamat. Nem is hittem volna azt, hogy egy operáció ennyi jót tehet, ennyivel jobb lesz utána minden. Nagyon hálás vagyok anyunak, hogy rábeszélt erre.

Nem fogok tovább szenvedni a kis melleim miatt. Úgyhogy marad az operáció. Remélem, hogy nagoyn ügyes orvost kapok. Szerencsére ebben is nagy segítségemre volt anyu. Egyik munkatársa dicsekedett, hogy a lányának milyen jól sikerült a mellplasztikája, és hogy milyen szépek azóta a mellei. Elég beteg, ha valaki a saját lányának a melleivel dicsekszik a kollégái előtt, de most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy megmondta a sebész nevét is, aki olyan jól műtött. Tényleg jól dolgozik, meggyőződhettem róla. A csaj kiposztolt a végeredményt a facebookra. Jó, csak bikinifelsőbe, hogy családbarát legyen a történet, de láttam, amit láttam. Szerintem nem túl ízléses, de jó reklám ennek a dr. Rusz Zoltánnak.

Hatalmas löketet adott a tegnapi beszélgetés anyuval. Már nem érzem magamat teljesen hülyének és hiúnak és sekélyesnek azért, mert nagyobb melleket akarok. Ma leültem, és végiggondoltam a lehetőségeket. Tudom, hogy vannak mindenféle krémek, amikről azt ígérik, hogyha kenegetjük vele az emlőnket, akkor milyen nagy lesz. Egyértelmű, hogy ezt én nem veszem be, hogy ilyesmivel nem fogok próbálkozni. Tehát nem marad más, mint a műtét. Ez egy kicsit félelmetesen hangzik, akkor is nagyon paráztam, amikor kivették a vakbelemet. Nem volt egy kellemes élmény, és nem igen akarok ezen még egyszer átesni. De ha reálisan belegondolok az egészbe, akkor nincsen más megoldás. Azaz két lehetőségem van, az egyik az operáció, a másik pedig, hogy tovább szenvedek a kis mellem miatt.

Úristen, hogy tizenöt évig milyen dinka voltam! Anyu nem szidott le, nem nevetett ki, hanem nagyon is megértő volt. És elmondta, hogy annak idején neki nagy orra volt, és ez hogyan zavarta. És hogy meg megplasztikáztatta az orrát, annyira zavarta. Akkoriban ez még nem volt akkora divat, nem estek át olyan sokan szépészeti műtéteken, ezért mindenkinek azt mondta, hogy az orrsövényferdülését műtötték, és ezért lett kisebb az orra. És hogy ő is szégyellte az egészet, nem akarta, hogy rosszat gondoljanak róla, ezért titkolta. De ahogy én elmeséltem az én problémámat, úgy jött rá arra, hogy milyen butaság volt erről annyi ideig hallgatni, és úgy tenni, mintha valami baromi nagy szégyen lenne.

Tudom, hogy mindenki felületesnek fog tartani, és én sem vagyok túl büszke magamra, de zavarnak a mellek méretei. Jó sok évig hallgattam erről a problémáról. Ez most tudom, hogy úgy hangzik, mintha bármit is túldramatizálnék, de tényleg ez volt. Mintha valami sötét titok lenne ez a mindennapi probléma, ami tényleg rengeteg nőt érint. Ugyanis szégyelltem azt, hogy ez nekem baj. Felületesnek és hiúnak éreztem magamat ezért. Olyan kamaszkoromban kezdődött, de több, mint tizenöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy valaki másnak beszéljek erről. Azaz még nem beszéltem, de megfogadtam, hogy holnap elmondok mindent anyunak. Mindent, amiről annyi ideig hallgattam, nehogy azt gondolják, hogy valami baj van velem.